Történetem
Most megosztom veled életem történetét, annak minden tanulságával, melyből az is kiderül, hogyan váltam segítővé!
Ahogy minden kezdődött
A nyolcvanas évek elején születtem Budapesten.
Egy külvárosi panellakásban nőttem fel.
Gyakran betegeskedő, érzékeny és félénk, gátlásokkal és szorongással küzdő kisfiú voltam, aki nagyon nehezen viselte a változást, a bizonytalanságot. Mindezt csak súlyosbította később a súlyproblémáimnak köszönhető negatív testképem és annak visszatükröződése: a megbélyegzettség.
Mire felső tagozatra beleszoktam az iskolai miliőbe és élvezni tudtam mindennapjaimat, jött a kamaszkor. Nyolcadik osztálytól végig a középiskolás éveim alatt pánikbetegséggel küzdöttem, mely sohasem került diagnosztizálásra, és amit csak a húszas éveim elejére sikerült végül önerőből meghaladnom. Bár akik ismertek, egy beszédes, jókedvű srácként gondoltak rám, aki látszólag nincsen híján a szociális képességeknek, ez a felvett, messziről is látszódó karakter gyökeresen ellentmondott belső megéléseim valóságának. Informatikus diplomámat megszerezve a munka világába is hasonló gátlásokkal érkeztem.
A munkahelyi nehézségeket, nézeteltéréseket, határidős munkákat heroikus küzdelemnek éltem meg. A világ számomra csupán akkor kezdett végre biztonságos hellyé válni, amikor húszas éveim végén megismerkedtem olyan keleti tradíciókkal, ezoterikus tanításokkal és gyakorlatokkal, melyek a tudatra és az abban rejlő potenciál kihasználására fókuszálnak.
A magasságba, majd a mélységbe
Ezzel párhuzamosan kezdtem főiskolai képzésben kommunikációt tanulni, melynek az informatikus mérnöki végzettségem utáni második diplomámat köszönhetem. A kommunikáció-szakon elsajátított praktikus ismeretek és a spirituális úton való előmenetelem együttesen már egy lényegesen jobb életminőséghez segítettek hozzá. Néhány hosszabb rövidebb kapcsolat után ekkoriban ismertem meg későbbi feleségemet is.
Fájdalmasan nagy szerelem volt ő, akivel jóban és rosszban is kitartottunk egymás mellett. Együttlétünk majd 13 éve alatt komoly egzisztenciát építettünk fel, sok szép helyre utaztunk el együtt, miközben egyre feljebb és feljebb lépkedtünk a munkahelyi- és egyúttal "társadalmi" (látszat)ranglétrán. Sikeresek voltunk és "szépek": a külső szemlélő számára minden kétséget kizáróan irigylésre méltó életet éltünk. Hiába azonban a spiritualitás és az elsajátított kommunikációs ismeretek, mindezek kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy az idővel elszaporodó, egyre fájdalmasabb és reménytelenebb játszmáinkat, nézeteltéréseinket kezelni tudjuk. Ezek az érzelmi mélységek lassan elhatalmasodtak és teljesen beárnyékolták kapcsolatunkat, miközben tehetetlenségem által gúzsba kötve éltem meg, ahogy eltávolodunk egymástól.
Tíz éve voltunk együtt, amikor feleségemnél súlyos betegséget diagnosztizáltak. Ebben az időszakban kezdtem el ismét komolyabban orientálódni az addig méltatlanul elhanyagolt "nyugati tradíció", azaz a lélektan, a modern pszichológia irányába.
A hiányzó láncszemet kerestem, aminek korábban a létezését is kétségbe vontam.
Akármennyire is fájdalmas volt, de be kellett ismernem: van valami, amit nem látok, nem értek és ezért fogalmam sincsen, miért szenvedünk mindketten annyira nagyon - méghozzá úgy, hogy ez a pokol, amit mind gyakrabban átélünk, külső körülményeinkből látszólag egyáltalán nem következik.
A végső válaszokat már csak párom eltávozása után kaphattam meg, hiszen minden remény és kezelés ellenére kicsivel több, mint másfél évvel a diagnózis után itthagyta ezt a világot. Az addigi évek sok-sok hónapnyi terápiája, csoportfoglalkozása, számtalan családállítása után is még hosszú hónapokig kérdéses volt számomra, hogy vajon beleroppanok-e végleg ebbe a tragédiába.
Az engem körülvevő értékes segítők és egy megmagyarázhatatlan felsőbb erő - amit én kegyelemnek hívok - ugyanakkor megtartottak. Képes voltam felállni, erőt gyűjteni és újra értékelni mindazon lehetőségeket, amelyekkel rendelkezem.
Mindezen támaszok megtapasztalása és megtartó ereje rendkívüli inspirációt jelentett a velem és néhai párommal történtek fel- és átdolgozásához és az új élethez szükséges lendületvételhez. A rendkívüli mértékben megterhelő, bizonytalan és turbulens időszak, amin keresztül mentem, a szenvedés és a bizonytalan eljövetelű, de kíméletlenül közeledő halál lehelete mélyen átformálta az élethez való hozzáállásomat. Ott mélyen, legbelül formált át. Az a normatív krízis, amit ezekben a hónapokban átéltem, legmeghatározóbb élményemmé vált: nélküle nem lennék ma az, aki.
A gyászmunkában már jelentősen előrehaladtam és nagymértékben megnyugodtam, amikor korábbi szakmámban végérvényesen kiégve és azt jó pár hónapja magam mögött hagyva azon gondolkodtam, hogy most mihez kezdjek.
Segítő születik
Annyit tudtam, hogy beszélgetni szeretnék, emberekkel kapcsolódni értékes témák mentén. Tapasztaltam, hogy sokakat inspirálok történeteimmel, megéléseimmel és azt is, hogy ugyanennyire szívesen hallgatom mások megéléseit, élettörténeteit is.
Éreztem, hogy a személyes kapcsolat az, amit az életben a legtöbbre értékelek.
A poszttraumás növekedés szinte észrevétlenül hozta világra a bennem élő segítőt, amit viszont előbb fel kellett vállalnom ahhoz, hogy most e sorokat olvashasd tőlem.
Így történt, hogy egyik nap ismét kétségbeesés lett úrrá rajtam jövőmet illetően, amikor egyszercsak elemi erővel törte rám az ajtót az elhívás. Az a felismerés, amire addig nem tudtam, hogy várok, és amely mindvégig az orrom előtt volt: segítő leszek! Időt fogok tölteni emberekkel annak érdekében, hogy egy jobb, boldogabb, kielégítőbb életet élhessenek. Mindenki javára fogom kamatoztatni mindazt a "drágán" (és fájdalmasan) megszerzett tudást és tapasztalatot, amelyet még egyetemen sem tanítanak, mégis szükséges a valódi segítségnyújtáshoz.
A felismerést követően rögtön elkezdtem böngészni a képzéseket, hogy formálisan is segítővé képezzem át magamat. Eddig hozzávetőlegesen 300 órányi lélektani fókuszú, gyakorlatorientált képzést abszolváltam sikerrel, melyek során a legkülönfélébb segítői technikákat és módszereket sajátítottam el.
Hitvallásomról
A környezetemben lévők - barátaim és rokonaim, segítő kollégák és szakemberek, akikkel kapcsolatban állok - hamar visszaigazolták: szükség van rám ebben a minőségben. Klienseim egyre gyarapodó, pozitív beszámolói, csodálatos átváltozásai, életük elképesztő fordulatai adják azt a mindennapi hálát, örömöt és inspirációt, melynek köszönhetően először érzem valóban úgy: megtaláltam a hivatásom. Azt a hivatást, amivel életem teljesnek érzem.
A sorsformáló élményem óta alapvetően két dolgot hirdetek.
Az egyik, hogy meg kell mindenkinek értenie: pénzen sem barátokat, sem egészséget, sem valódi társat nem kaphatunk.
A másik pedig, hogy életünk legnagyobb kincse valójában nem más, mint az időnk, ami úgy fogy, hogy nem tudjuk, mennyi van még belőle és - bár szeretnénk nagyon hinni benne - nem "vásárolhatunk" többet.
Mielőtt túlságosan szentimentális hangulatba kerülnél, van egy nagyon jó hírem is: mégpedig az, hogy ezt az időt, ezt az éppen jelenlévő pillanatot milyen minőségben töltjük el, csakis rajtunk múlik. Én ehhez a minőségi megéléshez, ehhez az elégedettebb, teljesebb élethez segítem hozzá azokat, akik hozzám fordulnak.
"Most feléd nyújtom a kezem, mert hiszem, hogy te is fel tudsz állni oda, ahová szeretnél!" 👐
